22. rész

*Farrah szemszöge*

Bolyongva lépkedtem a sötét utcákon. Sosem éreztem még magam olyannyira könnyen irányíthatónak, nyitott könyvnek, még ha rengeteg felfedezetlen titkom is volt. Sebezhetőnek éreztem magam. Sebezhetőnek éreztem magam egy ember miatt. Akinek kitártam a szívemet, akármennyire is tartózkodnom kellett volna tőle.
Hiányzott és ez még jobban gyengített.
Lerogytam a földre. A vizes betont bámultam magam alatt, ahogyan megcsillan rajta az utcalámpák fénye. London sokkal fényesebb volt, mint New York.
Ezekkel a gondolatokkal akartam kiverni a fejemből azt a tényt, hogy remegek. Remeg a kezem és a lábam. Lehajtottam a fejem, s csak hallgattam, amint lépések haladnak el előttem, egyre közelebb érve hozzám.
- Szánalmas vagy.
Felpillantottam. Nehezen vettem ki bármit is a sötétből, de mikor az alak előrébb lépett már tisztán láttam és nem hittem el. Mintha magamat látnám.
- De ezt te is tudod.
Összeráncoltam szemöldökömet, majd nehézkesen, fájdalommal tele próbáltam felállni. Nem szólaltam meg, ajkaimat összepréseltem, a fájdalmat kiszűrve, egyik kezem a térdemre téve, segítve a könnyebb felállást. Majd mikor már teljesen felálltam akkor vettem észre, hogy végigmér. Belegondolva végigmérem magam..
- Mit akarsz? - sziszegtem fogaim között.
Elnevette magát.
- Látom a szemedben, hogy csillog. Mióta csillog a szemed, drágám? Mióta megláttad a szőke hercegedet, azóta vagy ilyen visszataszító? - emelte fel fejét. Megráztam a fejem, ellenezve ezt az egészet.
"Csak beképzelem ezt az egészet"
- Te nem is létezel. - léptem volna előrébb, de elvesztettem egyensúlyomat és karommal próbáltam a falnak dőlni.
- Csak a fejedben.
- Akkor miért nem tűnsz már el? - ordítottam. Légzésem gyorsabb lett, porcikáim csak jobban remegtek és fájt a tudat, hogy nem tudom kontrollálni a helyzetet. Mindig is tudtam, sosem voltam ilyen reménytelen, esetlen és... szánalmas.
- Én a képzeleted szüleménye vagyok. Ha te azt akarnád, akkor tűnnék el.
Egy pillanatig csak bámultam magam elé. Nem láttam senkit, de hallottam a szavait.
- Gondolkodj el egy kicsit, Emily. Miért érzed azt, hogy hiányzik, hogy kell neked, hogy elveszítheted, ha nem vagy vele? Mióta fontos neked valaki, akit nem ismersz? Mióta fontos neked egyáltalán valaki? Mióta fáj? A látszat, hogy beolvadnál a többiek közé csak látszat és nem tudod megváltoztatni! A látszat, hogy hiányzik neked, semmi több, csak látszat, amit már oly régóta gyakorolsz, sosem lesz valódi. - harsányan nevetett - MIÓTA?
Ez az egy szó keringett a fejemben és nem hagyott nyugodni.
A telefonom csengésére lettem figyelmes.
"Ann"
- Itt vagy Farrah? - kérdezte halkan a telefonba.
Nem válaszoltam, hiszen tudta, hogy a válasz igen.
- Hol vagy most? - kérdezte.
- Nem fontos. - válaszoltam halkan.
- Niall keres.
Elcsuklott a hangom. De eszembe jutott..."MIÓTA?"
- Farrah, jól vagy?
- Igen, igen.
- Hazajössz? - kérdezte.
- Igen, megyek. - suttogtam, majd kinyomtam.

"Tudod mi vagy? Közönséges! Csak beszélsz és beszélsz, de közönséges vagy. Az angyalok oldalán állsz"

hallottam egy újabb hangot a fejemben. Nem az én hangom volt. Valaki olyané, aki egyszer nyomott belém tőrt, azóta se szedte ki. Féltem tőle.

"Te és én. Egyek vagyunk. Ugyanazok. Kivéve, hogy te unalmas vagy. Az angyalok oldalán állsz"


- Lehet, hogy az ő oldalukon állok, de egy percig se hidd, hogy egy vagyok közülük. - suttogtam, majd elindultam vissza, ahonnan jöttem.