Ezt a zenét ajánlom közben.
- Nincs meg a kulcs?? - kérdezte két rosszullét között Harry.
- Nincs, de vécé arra valahol van. - mutatott Ann a fiúnak, hogy siessen, neki pedig nem kellett kétszer mondani.
Magamban elmotyogtam egy csöppnyi káromkodást, majd egy gyors mozdulattal már a lépcsőn is voltam és szaladtam lefelé. Nem tudtam, hogy pontosan hova is rohanok, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy hajnalok hajnalán nem ül egy öreg, nagyhasú bácsi és őrzi a kulcsokat. Mindig van pótkulcs.
Hallottam, hogy valaki fut utánam, majd Niall 100 vattos mosolyát láttam magam előtt. Leérve körbefordultam, keresve egy ajtót, vagy bármit, amire ki van tűzve, hogy "raktár". Lennie kell!
- Mit is keresünk pontosan? - nézett ki az ablakon Niall.
- Valami..raktárszerűséget. - forgolódtam és futkorásztam tovább, majd ding, mintha fejbe ütöttek volna, elindultam egy ajtó felé. Egy eldugott sarokban állt, szürke volt és kopott, azt gondoltam, hogy nem túl feltűnő, tökéletes lenne egy raktár ajtajának.
Hirtelen zörgést hallottunk az ajtó felől, majd néhány fekete alak sétálgatott az épületben. Az árnyékuk látszódott, ahogyan a hold fénye besütött az ablakokon. De nem ott dolgozók voltak, egyáltalán nem.
Rögtön fejbe ütött a felismerés, ahogyan láttam, hogy szétszedik a leveles ládámat, ahogyan rúgják, tapossák és ütik.
Megragadtam a fiú kezét, majd halk, de gyors léptekkel húztam be a raktárba. A helység poros volt, tele régi holmikkal, tárgyakkal, felül pedig egy kis ablak helyezkedett el.
Nem féltem. Tőlük sose féltem. A fiút és a fent portyázó többieket féltettem.
- Niall, kérlek, maradj itt. Nehogy megmukkanj addig, ameddig el nem tűnnek innen. Figyelj, én most kimászom ott, de te itt maradsz, oké? - néztem a két gyönyörűen csillogó szemébe. Hatalmasak voltak, láttam bennük, hogy nem akarja azt, amit tenni kell.
- Farrah, mit fogsz csinálni? - kulcsolta össze a kezét az enyémmel. Elpirultam egy másodperc erejéig. Eddig nem így fogta a kezem, nem így nézett rám. Féltett.
- Elterelem a figyelmüket. - mondtam komolyan a szemébe nézve.
A fiú pupillái kitágultak, erősebben fogta a kezemet, nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom.
- Nem teheted, ez..- nem hagytam, hogy befejezze.
- Nyugi. - kacsintottam rá, majd felpattantam az egyik szekrényre, onnan pedig halkan, de magabiztosan ugrottam föl az ablakba. Megtámaszkodtam egyik lábammal a szekrény tetején, másikkal segítettem magamat az egyensúly megtartásában, miközben két kezemmel az ablakot próbáltam kinyitni. Betörni nem volna ésszerű, meghallanák.
- Nyílj már ki, te kiba..- morogtam, de abban a pillanatban ki is nyílt az ablak, én pedig megpróbáltam átférni rajta. Két kezemmel segítettem magam előre, fejemet oldalra hajtottam, hogy könnyebben átférjen, majd egy utolsó elrugaszkodás után át is értem a túloldalra. Mondhatni, rohadt nagy szerencsém volt, velem egy magasságban volt a talaj, egy emelkedő volt a két épület között. Miután teljesen kijutottam, elkezdtem minden erőmből rohanni és egy percre még el is mosolyodtam. Nem, nem mintha élveztem volna, hogy menekülnöm kell, de visszajöttek a régi emlékek, amikor ugyanígy szöktem meg a többi helyről is, bárhol kerestek. Ám, ezúttal más volt az alapötlet, itt figyelemelterelésről volt szó, ami pedig, lássuk be, nem olyan egyszerű, mint a puszta menekülés. Bőrömön éreztem a friss levegőt, s az egész sikátort betöltötte a puszta légzésem hangja. Gyorsan megkerültem az épületet, majd beugrottam az egyik kis mélyedésbe. Még mindig bent voltak. Az autó kint állt az épület előtt. Egy pillanatra ledermedtem.
Tényleg meg akarom csinálni?
Tényleg?
Nem kellett több. Sprintelve ugrottam be a kocsi lehúzott ablakán, majd beindítottam a motort és egy másodpercet vártam, míg nem közelednek. Nem tehettem, hogy rögtön elhajtok, megtalálnák a barátaimat.
Elindítottam a hatalmas autót, majd fék csikorgatva kezdtem el száguldani az amúgy kihalt utcán. Halk volt és csöndes. Mintha arra az időre megállt volna az idő. Minden megállt volna.
Nyomtam rá a gázt, tudtam, hogy hova megyek. Nem olyan jól képzettek, hogy megtaláljanak.
Mikor hallottam magam mögött a dudák hangját, még gyorsabbra váltottam. A kocsi rázkódott, én pedig céltudatosan néztem magam elé, s vártam, mikor is jön az a bizonyos út. Földút.
Egy másodperc töredéke alatt futottak át rajtam az érzések, miközben közeledett a jéghideg, marcangoló víz. Átfutott rajtam Ann mosolya, Niall csókjának íze, Jack nevetése, a barátok segítséget nyújtó keze, a pillanat hevében ki nem mondott szavak, és kimondott szavak, a múlt, a jelen, a jövő, a boldogság, a fájdalom, egy emlékeztető, mikor az ember hülyeséget csinál, a libabőr, a hideg, a meleg, az egyedüllét, a félelem.
A kocsi hosszan repült, miután elhagyta a tó partját és a víz felé repült.
Eszembe jutott még egy dolog.
Mit mondjak, majd ha visszamegyek? Mert visszamegyek.
*Niall szemszöge*
Hol lehet? Hova ment?
A kérdések csak úgy gyűltek bennem. Mikor meghallottam a fék csikorgását, az emberek futását, mintha a szívembe egy tört szúrtak volna. Sikerült neki. Sikerült.
De hol van most?
Óvatosan nyitottam ki a hatalmas ajtót, majd sprintelve futottam föl a szobáig. Ann rémült arckifejezésével találtam szembe magam. Az ablakból nézték.
- Hova ment? - kérdezte rekedt hanggal a lány.
- Azt mondta, hogy eltereli a figyelmüket. - suttogtam.
- De kik voltak ezek? - hallottam Zayn hangját magam mögött.
- Nem.. nem tudom.
- Elengedted? Hogy..? - fogta meg a vállam Louis, majd láttam szikrázó szemeit.
- Gyorsabban ment ki, mint hogy felfogjam mi is történik.
Ideges lettem. Miért nem lehet úgy, ahogyan kell lennie. Harry még mindig a falnak támaszkodva próbált egy helyben maradni.
Egy lépést tettem az ajtó felé, majd egy rúgással berúgtam azt. Fájt, bevallom, de az a fajta adrenalint, mint akkor, még sosem éreztem.
A többiek csodálkozó arckifejezéssel meredtek rám, míg csak beinvitáltam őket. A két fiú elment a fürdőszobába, míg Ann idegesen járkált fel, s alá. Nem tudtam, hogy mit tehetnék.
- Nem mehetünk utána. Megtalálnának. - motyogta Louis halkan, meredve maga elé.
- Miért kell neki titkolóznia? Miért nem lehet ő is átlagos? - kérdezte halkan Ann, arcán pedig láttam, ahogyan folyik le néhány könnycsepp.
Louis védekezően és segítően állt mellé, majd megölelte.
Merre vagy, Farrah?
*Farrah szemszöge*
Fájt a lábam. Nagyon fájt, de a lift sem működött, gondolom megint elromlott, vagy a fene se tudja már, így lépcsőztem.
- Mindig ilyen hosszú volt, csessze meg? - kérdeztem, inkább magamtól, mint mástól.
Fáradtan és kissé sántán császkáltam föl a lépcsőfokokon. Fájt minden porcikám, a ruhám pedig megtépett és gyűrött volt. Az utolsó lépcsőfok után le kellett ülnöm. Csak néztem az ajtónkat, majd köhögnöm kellett, fáztam is eléggé.
Miután nehezen, de felálltam, lassan benyitottam az ajtón. Szürke, fájdalmas hangulat terjengett a szobákban. - Ki rúgta be ezt az ajtót? - kérdeztem kissé hangosan.
- Farrah?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése